Vörös bolygó a horizonton – 2003. augusztus 28. (Teljes)

Ma hajnalban a Kronopod kék fénye Budapest fölött villant fel, és a kijelzőn ez állt: 2003. augusztus 28. Egy különleges nap, amikor a Mars minden eddiginél közelebb került a Földhöz.

A Gellért-hegy oldalában érkeztem, ahol már kisebb csoportok ültek pokrócokon. Az ég még sötétkék volt, de a horizont fölött ott ragyogott a Mars – vörösen, fényesebben, mint bármelyik csillag. Az emberek mutogattak, ujjongtak, előkerültek a távcsövek és fényképezőgépek.

Leültem egy család mellé. A gyerekek csillogó szemmel kérdezgették az apjukat, tényleg láthatják-e a Marsot. „Ott van, nézzétek, az a vörös pont” – magyarázta. A kislány rám nézett és megkérdezte:

– „Szerinted egyszer majd eljutunk oda?”

Csak annyit mondtam:

– „Ha elég sokan hisznek benne, akkor biztosan.”

Később a Normafa közelében egy amatőr csillagászati bemutatóra mentem. Sor kígyózott a távcsövekhez. Az emberek türelmesen vártak, kezükben kávés termosz, pogácsa, beszélgetések közben pedig ismeretlenek is barátkoztak.

Egy idős férfi azt mondta nekem:

– „Amikor gyerek voltam, a holdraszállást néztük fekete-fehér tévén. Most meg a Marsot látom, életemben először, ilyen közel. Azt hiszem, tényleg közelebb kerülünk a csillagokhoz.”

Amikor belenéztem a távcsőbe, a vörös korong halvány részletei is kivehetők voltak. Nem csak egy fényfolt az égen – hanem egy világ, amely ott várt, mintha hívna.

Ahogy a nappal erősödött, a Mars fénye eltűnt az égbolt kékjében, de az élmény ott maradt az emberek szívében. A Duna-parton sétálva hallottam, ahogy párok, barátok, családok mind erről beszélnek.

Egy egyetemista fiú, akivel szóba elegyedtem, így fogalmazott:

– „Én csillagász akarok lenni. Lehet, hogy mire nekem gyerekeim lesznek, ők már élő közvetítésben nézik, ahogy emberek járnak a Marson.”

A szavai különös erőt hordoztak. Tudtam, hogy ezek az álmok viszik előre az emberiséget. Nem a számok, nem a politikai viták – hanem a hit, hogy elérhetünk valamit, ami ma még távoli.

Ahogy közeledett a délután 5 óra, Budapest visszatért a hétköznapjaihoz. Villamosok csilingeltek, autók dudáltak, de az emberek arcán ott volt a nyom: ma valami rendkívülit láttak.

A Kronopod finoman rezdült a kezemben. Még egyszer felidéztem a hajnalt – a vörös pontot, amely összekötött ismeretlent és ismerőst, idegent és barátot. Majd beléptem a kapuba, és visszatértem 3045-be.

2003. augusztus 28. számomra nem csak egy csillagászati esemény volt, hanem egy nap, amikor az emberek együtt álmodtak. És talán ezek az álmok hozzák közelebb egyszer a jövőt.