Visszaszámlálás a kapuig (11.)
3045.08.28
Az elmúlt két napban minden megváltozott a Kiképzőben. Tegnap, szerdán, a tiszt kimondta azt a mondatot, amitől mindenkinek megfagyott a levegő a tüdejében: „A kiképzés pénteken véget ér. Hétfőn ugrás lesz. Valódi.”
Egy pillanatra mindenki ledermedt. Csak Eli suttogta félhangosan:
– Ez most komoly?
És persze, hogy komoly volt. Azóta nincs más téma, mindenki találgat, kérdez, de senki sem kap választ. Hova ugrunk? Milyen messzire? Meddig maradunk ott?
Ma, csütörtökön, már jöttek a próbák is. Egy szimulált időkapu-teremben sorakoztunk fel, mindannyian kaptunk egy saját kódot, amit hibátlanul kellett beírnunk a konzolba. Ha elrontottad, a rendszer vörösen villogott, és kizárt. Természetesen Eli fordítva írta be, így az egész terem vörösben úszott, mire a kiképző csak annyit mondott:
– Ha hétfőn is ezt csinálod, ott ragadsz az időkapun kívül.
Mi persze majdnem megfulladtunk a nevetéstől.
Délután szinkronizációs gyakorlat következett: egyszerre kellett mozognunk, mintha egyetlen csapat lennénk. Elsőre teljes káosz lett belőle, de másodikra valahogy minden összeállt. Egy pillanatra tényleg azt éreztem, hogy összetartozunk. Hogy együtt képesek leszünk rá.
Most este, ahogy írok, a város fényein túl a csillagokat nézem. Pár nap múlva tényleg átlépünk a kapun. Nem szimulátor, nem gyakorlat, hanem az igazi. Félek? Igen. Izgatott vagyok? Nagyon. De leginkább azt érzem: most már nincs visszaút.
