Vihar előtti csend – 1913 nyara, Budapest (teljes)

Pontban hajnali 5-kor átléptem a kapun, és a Kronopod kijelzőjén megerősödött a dátum: 1913. augusztus 23., szombat. A hajnal friss levegője azonnal átjárta a tüdőmet, és egy teljesen más Budapest fogadott: nyugodt, rendezett, elegáns, mégis tele élettel.

A város lassan ébredt. A Nagykörúton villamosok csilingeltek, sárga kocsijaikban férfiak újságot olvastak, nők kalapban, kesztyűben utaztak. Az újságok címlapjai Balkánról szóltak, de az emberek többsége inkább a lóversenyek eredményeit és a színházi programokat böngészte.

Egy belvárosi kávéházban megálltam. Fekete kávé illata lengte be a termet, apró sütemények sorakoztak a vitrinekben. Az asztaloknál írók és újságírók vitatkoztak, tollal és papírral a kezükben, hangosan gesztikulálva. A helyiségben valami vibráló szellemi pezsgés uralkodott – mintha mindenki érezte volna, hogy nagy dolgok előtt állnak, de még nem tudták, milyenek.

A közeli piacon kofák árulták portékáikat. Halom paradicsom, szilva, kézzel font kosarak, frissen sütött kenyér illata keveredett a levegőben. Az emberek alkudoztak, nevetgéltek, a gyerekek szaladtak a standok között. Semmi sem jelezte, hogy a történelem küszöbén állnak.

Beszélgetésekből azonban elő-előbukkant a bizonytalanság: a Balkánról érkező hírek, a katonai készülődések. Egy fiatal katona a menyasszonyával sétált kézen fogva – egyenruhája fényes, új volt, mintha még csak most öltötte volna magára.

Délután a Városligetbe mentem. A padokon párok ültek, a gyerekek hintáztak, csónakázókat láttam a tóban. A sétányokon fagylaltosok kínálták portékájukat, a levegőt zene töltötte meg: egy katonazenekar játszott indulókat és könnyed dallamokat.

A legérdekesebb az volt, ahogy a beszélgetésekben keveredett a hétköznapok aprósága a közelgő változás előérzetével. Egy idős úr például azt mondta: „Európa nem maradhat sokáig így. Valami történni fog.” De a körülötte ülők legyintettek: „Ugyan, ilyesmi mindig volt.”

Ahogy közeledett a délután 5 óra, a város fényei lassan meleg aranyba burkolóztak. A Duna-parton sétálva néztem a Lánchidat és a folyón hömpölygő hajókat. Az emberek nevetgéltek, szerelmespárok ölelkeztek, mintha az élet maga is tagadná, hogy bármi rossz közeledhetne.

De én tudtam. Tudtam, hogy alig egy év múlva ezek a fiatal férfiak egyenruhát öltenek, hogy a gyerekek nevetése ágyúdörejre cserélődik, hogy a kávéházak asztalai felett már nem írók vitatkoznak majd, hanem a hiány és a gyász beszél helyettük.

A Kronopod rezgése jelezte: ideje visszatérni. Egy utolsó pillantást vetettem a békés, nyári Budapestre – és megértettem, miért nevezik ezt az időszakot a vihar előtti csendnek.

Pontban 17:00-kor átléptem a kapun, és a 3045-ös év fényes világába érkeztem vissza. De magammal hoztam egy darabot abból a nyárból – abból az utolsó pillanatból, amikor Európa még nem tudta, mit veszít el hamarosan.