Vihar előtti csend – 1913 nyara, Budapest

A Kronopod kijelzőjén lassan kirajzolódik a dátum: 1913. augusztus 23., szombat. Egy évvel a nagy háború előtt. Egy évvel azelőtt, hogy Európa utcáit katonai csizmák dübörgése verné vissza, és a béke álarca lehullana.

Ma hajnalban nem a háború poklába indulok, hanem annak előszobájába. Budapestre, a Monarchia fénykorába. Egy időszakba, amikor a kávéházak tele voltak élettel, villamos csilingelt a Nagykörúton, és az emberek nyári ruhában ültek a Duna-parton, beszélgettek, nevettek – miközben még nem tudták, milyen közel van a világ összeomlása.

Mit szeretnék látni?

A kávéházakat, ahol írók, újságírók és egyszerű polgárok vitatták meg a napi híreket.

A piacokat, ahol friss gyümölcs, kézzel font kosarak és kofák hangja töltötte meg a teret.

A fiatalokat, akik gőzmozdonyokra szálltak, villamosra vártak, sétáltak a Ligetben – és még nem tudták, hogy néhányuk sorsa a fronton teljesedik majd be.

A város hangulatát, ami egyszerre volt modern és régimódi, elegáns és egyszerű, nyugodt és feszültséggel teli.

Miért pont ide?

Mert a múlt nem csak a romokról és háborúkról szól. Vannak pillanatok, amikor a világ még teljében volt, és nem sejtette a közelgő vihart. 1913 ilyen év volt. Az utolsó békés nyár, amelyet egész Európa nosztalgiával idézett vissza később.

Pontban 5:00-kor átlépek, és egészen 17:00 óráig maradok. Meg akarom érteni, milyen volt a béke, mielőtt a történelem elsodorta.