Max és Hyperkick időnaplója – 3045 → 1966, London

05:00 – A Kronosz Kapunál

Max: Hajnalban találkoztam Hyperkickkel az állomásnál. Mindketten tudtuk, hogy ma különleges útra indulunk. Őt inkább a mérkőzés részletei érdekelték, engem a kor hangulata.

– Max, készülj – mondta vigyorogva. – Ez lesz a történelem egyik legnagyobb meccse, és ott leszünk a lelátón!

– Én csak remélem, hogy lesz rendes kávé – feleltem.

06:00 – Érkezés Londonba

Max: A város már ébredt. A piros emeletes buszok döcögve fordultak a sarkokon, az újságárusok már a világbajnoki döntőt harsogták. Az emberek zászlókat lobogtattak, mintha nem is egy hétköznapi reggel lenne, hanem egy nemzeti ünnep.

Hyperkick: Már ekkor látszott, hogy ma történelmet írnak. Az emberek arcán ott volt a feszültség és az öröm előérzete.

09:00 – A Wembley környékén

Max: A stadionhoz közeledve a tömeg olyan sűrű volt, hogy alig tudtunk haladni. Árultak zászlót, sípot, sört, és persze fekete-fehér meccsprogramokat. Egy kisfiú odajött hozzánk, kezében labda:

– Uraim, szerintetek ki nyer?

Hyperkick rám nézett, majd így felelt:

– Fiam, bármi lehet, de azt tudom, hogy te sosem fogod elfelejteni ezt a napot.

12:00 – A mérkőzés kezdete

Hyperkick (kommentár): A csapatok kifutottak a gyepre. Az angolok vörös mezben, a németek hófehérben. A nézőtér 100 ezer ember hangjától remegett. A játék eleinte kiegyensúlyozott volt, de az angolok hamar megmutatták, hogy hazai pályán nem adják könnyen magukat.

Max: Soha életemben nem hallottam ekkora hangot. Nem hang, hanem hullám volt, ami ránk zúdult, amikor megszólalt a síp. A szurkolók mellettünk ugráltak, énekeltek, ölelkeztek – és a meccs még csak most kezdődött.

13:00 – Fordulópont

Hyperkick: Nyugat-Németország egyenlített. A stadion egyik fele felsóhajtott, a másik majdnem elnémult. A játék feszült lett, minden passzban benne volt a sorsdöntő pillanat ígérete.

Max: Egy mellettem ülő férfi fejét a kezébe temette. – Nem bírjuk ki – suttogta. De alig telt el pár perc, és Anglia újra vezetést szerzett. Az örömrobbanás akkora volt, hogy Hyperkick sörét majdnem rám löttyintette.

15:00 – A legendás gól

Hyperkick (izgatottan): És akkor jött a pillanat, ami örökre vita tárgya marad: a labda a kapufáról a gólvonalra pattant, a bíró pedig gólt ítélt! Anglia vezet! A stadion felrobbant, a szurkolók tomboltak. Ott voltam, láttam… és még mindig libabőrös vagyok.

Max: A mellettünk ülő fiú könnyezett. – Apa, bent volt, ugye? – kérdezte. Az apa csak bólogatott, miközben a karjába zárta. Éreztem, hogy nem csak egy gólról volt szó, hanem egy nemzet büszkeségéről.

16:30 – Ünneplés

Max: Az utolsó sípszó után Anglia világbajnok lett. Az emberek énekeltek, zászlókat lobogtattak, ismeretlenek ölelték egymást. A stadion egyetlen hatalmas, lüktető szívvé változott.

Hyperkick: Ez több volt, mint egy meccs. Ez volt a futball örökkévalósága. És hogy miért fáradtunk el ennyire tegnap? Mert nem csak nézők voltunk, hanem részesei annak a pillanatnak, amikor a sport történelemmé válik.

17:00 – Visszatérés

Max: Amikor a Kronosz Kapu fénye bezárt mögöttünk, a torkom rekedt volt a szurkolástól, a lábam zsibbadt a sok ugrálástól. Hyperkick csak rám nézett, és ennyit mondott:

– Ezt nem fogjuk soha felülmúlni.

És talán igaza van.