Luna, én… és az idő (2.)

Ma az iskolában már senki nem próbált úgy tenni, mintha nem tudnánk: két hét múlva indul az időutazás.

A folyosón mindenki erről beszélt, még a büfés robot is „jó utat” kívánt, amikor vettem egy üdítőt.

De van egy apró különbség: bár az egész iskola tudja, csak mi ketten – Luna és én – léphetünk át az időkapun. Ez furcsa érzés. Egyszerre vagyok hihetetlenül büszke… és kicsit bűntudatom is van, mert a többiek csak kívülről figyelhetik majd, mi történik.

Az órákon teljes káosz volt. Mindenki kérdezett:

– „Milyen korban kezdtek?”

– „Visszahoztok nekem valami régit?”

– „Ha találkoztok a jövőbeli énemmel, mondd meg neki, hogy ne felejtse el a házit!”

Lunával közben próbáltunk felkészülni. Ő részletes listát írt, tele komoly dolgokkal, mint „víztisztító kapszula” meg „hőálló ruha”. Én is írtam listát, de az első három pont így néz ki:

1. Csoki

2. Extra csoki

3. Még egy kis csoki, biztos, ami biztos

Az ebédlőben a többiek még félig viccelődtek is, hogy ha mi ketten nem jövünk vissza, akkor majd valaki más írja a suliújságot. Én csak mosolyogtam… de belül tudom, hogy ez a kaland tényleg mindent meg fog változtatni.

Két hét. Csak tizennégy nap, és elindulunk.

Nem tudom, hova kerülünk először… de azt tudom, hogy Luna mellett talán bárhol megállnám a helyem.