Két út, egy cél (3.)

Reggel minden pont úgy indult, mint egy átlagos iskolanap… legalábbis a többieknek. Én viszont már óracsörgés előtt tudtam, hogy ma valami fontos történik. A zsebemben ott lapult a Kiképző Központ hivatalos értesítése, rajta a holografikus pecséttel.

Az első órán a tanár a régi közlekedési módokról magyarázott, de a szavak úgy suhantak el mellettem, mint egy fényhajó egy lassú teherflotta mellett. Én csak a holo-naptáramat néztem: jövő hét hétfő – a nap, amikor elkezdődik a felkészítésünk az űrutazásra.

A második szünetben nem bírtam tovább magamban tartani, megkerestem Lunát a folyosón.

– Luna, képzeld! – mondtam, lihegve, mintha maratont futottam volna. – Jövő hét hétfőtől kezdődik a kiképzés!

A tekintete először azt üzente, hogy talán csak viccelek… aztán meglátta a kezemben a pecsétet, és tudta, hogy igaz.

Nem járunk egy osztályba, így a nap további részében csak futó pillantásokkal és gyors mosolyokkal jeleztük egymásnak: „Tudom. Én is alig várom.”

Az ebédlőben aztán nem bírtam ki, hogy ne szóljak be hangosan:

– Hé Luna, szerinted lesz „ne nyomd meg a piros gombot” óra a kiképzésen?

Ő persze rögtön visszakiabált:

– Ha lesz, te biztosan elsőnek fogod megnyomni!

Az egész menza nevetett, én meg csak vigyorogtam.

Most este, ahogy írom ezt a bejegyzést, azon gondolkodom, hogy egy hét múlva ez a szobám talán már csak egy emlék lesz… és helyette egy űrhajó kabinjából nézem majd ugyanezeket a csillagokat.