Időutazás 1961. augusztus 20-ra – A kenyér, az állam és a rakpart ünnepe

Szerző: Zed Chronos

 

Pontban hajnali 5 órakor léptem át a kapun, és a Kronopod kijelzője lassan megállt: 1961. augusztus 20., Budapest. A levegő még hűvös volt, ahogy a hajnali fények végigcsúsztak a szocialista főváros háztetőin.

 

A reggel – csend és ünnepi várakozás

Korán keltek az emberek, hiszen mindenki tudta, hogy ez nagy nap lesz. A városban zászlók lengtek, piros-fehér-zöld szalagok díszítették az utcákat, de vörös csillagok is ott csillogtak a házak falain. Az ellentmondás kézzelfogható volt.
A Belvárosban elsétáltam a Bazilika környékére. Bár az egyház akkoriban háttérbe szorítva élt, mégis tartottak szentmisét. Az "új kenyér" megáldása csendben, tisztelettel történt. A padokban ülők arcán egyszerre volt látható a hit és az óvatosság – mintha nem lettek volna biztosak abban, szabad-e hangosan örülniük.

Délelőtt – felvonulás és politikai szimbólumok

Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott, a rakpart megtelt emberekkel. Az állami rendezvények központi eleme egy felvonulás volt: munkások, úttörők, sportolók, zászlólengető fiatalok vonultak végig. A hangszórókból szocialista indulók harsogtak, a hangulat egyszerre volt fesztelen és kényszeredett.
A beszédekben az "alkotmány napja" kifejezés sokkal gyakrabban hangzott el, mint Szent István neve. A politikai vezetők a "szocialista Magyarország dicsőségét" hirdették, miközben a háttérben árusok kínáltak fagylaltot és friss kenyérdarabokat az embereknek.

A délután – emberek a rakparton

A város élete délutánra inkább fesztiválhangulatot öltött. A Duna-parton családok ültek pokrócokon, gyerekek futkároztak, a fiatalok tranzisztoros rádióból hallgattak tánczenét. Érezni lehetett, hogy bár a hivatalos keret szigorú, az emberek a saját ünnepüket ünnepelték.
Sokszor megálltam figyelni egy-egy beszélgetést. A legtöbb ember nem a politikáról beszélt, hanem arról, hol lehet jó lángost kapni, vagy hogy estére milyen lesz a tűzijáték. Volt, aki titokban elővette egy régi imakönyvet, más pedig azt mesélte, hogy mennyire várja, hogy egyszer újra szabadon ünnepelhessenek.

A délután vége – visszaszámlálás

Ahogy közeledett a délután 5 óra, a város már teljesen ünneplőbe öltözött. A rakparton sorra gyújtották a lámpákat, az emberek várakozva tekintettek az égre – a tűzijátékra. Én azonban tudtam, hogy nekem vissza kell térnem.
A Kronopod halk rezgéssel jelezte: ideje hazaindulni. Egy utolsó pillantást vetettem a Lánchídra, a Duna vízére és a gyerekek nevetésére. Éreztem, hogy bár a politika másról szólt, az emberek szívében az ünnep lényege még mindig ugyanaz volt: kenyér, család, közösség és a hit a jövőben.
Pontban 17:00 órakor átléptem a kapun – és visszatértem a saját időmbe.