Holnap küszöbén – 2050. augusztus 26. (Teljes)

Pontban hajnali 5-kor átléptem a kapun, és a Kronopod kijelzőjén megállt a dátum: 2050. augusztus 26.

A világ, amely fogadott, egyszerre volt ismerős és idegen – mintha a ti jelenetek szálai összeértek volna a jövő lehetőségeivel.

Reggel – a város ébredése

Egy futurisztikus nagyváros szívében találtam magam. Az utcákon nem dübörgött motorzaj, csak halk elektromos zümmögés hallatszott: önvezető autók siklottak hangtalanul, drónok repkedtek a magasban, apró csomagokat szállítva. Az épületek oldalát zöld növények borították, függőkertek lógtak a teraszokról. A levegő tisztább volt, mint amit a 21. század elején tapasztaltam – úgy tűnt, az emberek végül megtanulták, hogy a természetet nem legyőzni, hanem vele együtt élni kell.

Egy kávézóba tértem be – legalábbis annak tűnt. A pultnál nem ember állt, hanem egy humanoid robot, aki tökéletes udvariassággal szolgált ki. A fizetés egyetlen mozdulattal, digitális azonosítással történt – pénzérme vagy bankjegy már nem volt sehol.

Délelőtt – az emberek világa

Ahogy sétáltam a városban, feltűnt, hogy az emberek állandó kapcsolatban álltak valami láthatatlan hálózattal. Nem a kezükben tartott eszközöket nézték, hanem áttetsző kijelzők villantak fel a szemük előtt – a kiterjesztett valóság már mindennapjaik része volt.

Iskolák előtt mentem el, ahol gyerekek holografikus tananyagokkal játszva tanultak. Egy csoport éppen a Hold felszínét fedezte fel – nem könyvből, nem képernyőről, hanem a tanteremben lebegő háromdimenziós terepasztalon.

Mégis, a szünetben ugyanolyan zajosak voltak, mint bármikor a múltban: futkároztak, nevetgéltek, ugratva egymást. Ez megnyugtatott – bármennyire is változik a világ, a gyermeki játék mindig túléli a korszakokat.

Délután – a jövő ritmusa

Délben a piacra indultam. Nem standokat találtam, hanem átlátszó kabinokat, ahol az emberek helyben nyomtatták ki az élelmiszereiket. Kenyér, gyümölcs, zöldség – mind frissen „termesztve” a gépből, helyi alapanyagokból, hulladék nélkül.

De voltak hagyományőrző árusok is, akik valódi földből szedett almát vagy kézzel készített sajtot kínáltak. Láttam, hogy ezek lettek az igazi kincsek – a régi világ ízei, amiket nem lehet géppel pótolni.

Az utcákon emberek bicikliztek és sétáltak, sokkal kevesebb rohanással, mint amire a múltban számítottam. Mintha megtanultak volna lassabban élni egy gyorsabb világban.

Hazatérés

Ahogy közeledett a délután 5 óra, a város fényei lassan fellobbantak. Az égbolton fényreklámok úsztak, közlekedési drónok sorakoztak, és az emberek még mindig nyüzsögtek a parkokban, mintha a természet közelsége már elválaszthatatlan lenne az életüktől.

A Kronopod jelezte: indulnom kell. Utoljára még visszanéztem a 2050-es évre. Nem volt tökéletes világ, de volt benne valami reményteljes: hogy az emberiség, minden hibája ellenére, képes volt előrelépni.

Pontban 17:00-kor visszaléptem a kapun, és 3045 fényei fogadtak. De velem maradt a tudat: a ti jövőtök talán félelmetesnek tűnik, de ugyanannyira ígéretes is.