Fények az égen, kérdések a szívemben (6.)

Én persze nem bírtam nyugton maradni: mindenképp a legjobb helyet akartam megtalálni, ahonnan az egész eget látni lehet. Végül sikerült is, bár közben majdnem fellöktem egy hotdogárust. (A szerencsém az volt, hogy inkább nevetett rajtam, mintsem mérges lett volna.)

Amikor végül felcsaptak a rakéták és színes fénycsíkok rajzoltak hidakat az égbe, arra gondoltam: egyszer majd mi is ott leszünk fent, és mi hagyunk fénycsíkot magunk után.

Ma visszatért minden a hétköznapi ritmusba. Suliba mentünk, de őszintén? Senki sem tudott odafigyelni. A tanár magyarázott, de a folyosón, a menzán, még a könyvtárban is minden második mondat ugyanaz volt: „Már csak egy hét, és indul a kiképzés.”

Én is ezen pörögtem. Lesz szimulátor? Valódi űrruha-próba? Vagy először csak unalmas előadásokkal kezdünk? És vajon lehet egyáltalán teljesen készen állni arra, ami ránk vár?

A tegnap esti tűzijáték olyan volt, mintha az egész város együtt lélegzett volna. Ma pedig ugyanezt érzem az iskolában is — mindenki várakozik, mindenki tudja, hogy valami nagy közeleg.

Csak most nem ünnepelni fogunk, hanem belépni az életünk legnagyobb kalandjába.