Egy nap a szabadság küszöbén - Max Orion

Időnapló – 3045 → 1989, Budapest

Szerző: Max Orion

05:00 – Érkezés a Nyugati pályaudvarhoz

A Kronosz Kapu zöldes fénye lassan halványul, ahogy anyagtalan testem végre újra súlyt kap. Azonnal érzem a különbséget: a levegő sűrűbb, nehezebb, és telve van korommal, kipufogógázzal – de mégis… emberibb.
Előttem a Nyugati pályaudvar, patinás homlokzata már akkor is megkopottan állt, de méltóságteljesen. A tér tele van mozgással: egy sárga Ikarus busz pöfögve áll a megállóban, a csuklórész fémesen nyikordul, ahogy elindul. Villamos csilingel, a régi sín illesztésein érezhető döccenésekkel gördül.

Egy idős férfi, barna kalapban és kopott zakóban a kezében újságot szorongatva áll mellettem a zebránál. Oldalra pillant, és megszólít:
– Maga nem idevalósi, igaz?
– Nem egészen – mosolygok.
– Na, gondoltam. Van magán egy furcsa… valami. Mintha nem tudná, hova lépett be.
Bólogatok. Ha tudná, mennyire igaza van…

06:00 – Hajnal a Duna-parton

A város még nem ébredt fel teljesen. A rakparti macskakövek nedvesen csillognak, a korlátok rozsdafoltjai a felkelő nap fényében vörösen izzanak. A víz mozdulatlan, mintha figyelne.
Egy férfi ül a parton, horgászbottal a kezében, szájában cigaretta, mellette termosz.
– Jó reggelt! – köszönök.
– Azt még nem tudjuk – feleli félig mosolyogva. – De talán jó lesz.
– Fogás? – érdeklődöm.
– Ha az ember türelmes, mindig van – mondja, és úgy néz rám, mintha tudná, hogy nem csak a halakról beszél.

07:00 – Reggeli a Moszkva téren

A Moszkva tér reggeli káosza egyszerre nyomasztó és magával ragadó. A buszok motorja füstöl, az emberek tülekednek, mindenki siet. A metrólejáratnál hosszú sor, újságárusnál rikító címlapok.
Egy kis büfében lángost kérek tejföllel és sajttal. A tészta még forró, a sajt félig megolvad rajta. A pénztárosnő rám néz:
– Idegen akcentusa van. Külföldi?
– Mondhatni – felelem.
– Akkor tessék élvezni, amíg itt van, mert nálunk nem minden ilyen finom.

08:00 – Kávé és beszélgetés

Egy presszó félhomályában ülök. A falakon sárgult újságkivágások, a pulton régi rádióból halk zene szól – Omega, ha jól hallom.
A pultos lány, rövid barna hajjal, színes fülbevalóval, kávét tesz elém.
– Sokat beszélnek most a politikáról? – kérdezem.
– Mindenki erről beszél – sóhajt. – Lesz-e változás, vagy marad minden. Én csak dolgozni akarok. De… talán jön valami új.

09:00 – Utcai séta és plakátok

A házfalakon különös egyveleg: régi, kopott reklámok mellett friss politikai plakátok. A sarkon egy fiatal férfi ragaszt újabb szórólapokat.
– Mi ez? – kérdezem.
– Találkozó lesz, ahol végre kimondjuk, amit eddig nem lehetett.
A szeme csillog, ahogy beszél, és érzem, hogy ebben a városban mindenki vár valamire.

10:00 – Találkozás egy zenekarral

Egy lepukkant próbaterembe hívnak be, a falak tele poszterekkel. A gitáros, Péter, hangolás közben beszél:
– A zene a mi fegyverünk. Nem kell politikát írni a szövegbe, az emberek úgyis érzik, miről szól.
Játszanak nekem egy dalt. Nyers, torzított, de tele érzelemmel. A refrénben nincs szó, csak kiáltás – és mégis, mindent elmond.

11:00 – Piaci élet

A Lehel piacon a standok színek és illatok robbanása. Egy idős asszony piros fejkendőben almát kínál.
– Kóstolja meg, fiam, ez még igazi – mondja.
Az alma ropog, édes és savanykás egyszerre. A jövő tökéletesen steril gyümölcsei mellett ez maga a csoda.

12:00 – Ebéd egy kisvendéglőben

A kockás abrosz, a recsegő székek, a plafonon lassan forgó ventilátor mind a kor részei. Rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta kerül elém.
A szomszéd asztalnál két férfi vitázik:
– Most vagy soha, Pista! – mondja egyikük. – Ha most nem váltunk rendszert, soha nem fogunk.
– És ki garantálja, hogy jobb lesz? – vág vissza a másik.

13:00 – Margitszigeti pihenő

A fák árnyéka alá húzódom. Gyerekek labdáznak, párok sétálnak kéz a kézben. Egy férfi könyvet olvas – a borítón "Sorstalanság". Tudom, hogy a szerzője egyszer Nobel-díjat kap, de ő még nem sejti.

14:00 – Interjú egy taxisofőrrel

Beülök egy zöld Zsiguli taxiba.
– Milyen most Budapesten élni? – kérdezem.
– Olyan, mint mikor eső előtt fülledt a levegő. Tudod, hogy valami történni fog, de nem tudod, jó lesz-e. És addig csak várod, hogy essen.

15:00 – Duna-parti hangulat

A Lánchíd kövein ülve figyelem, ahogy a hajók lassan haladnak. Egy férfi harmonikán játszik, a hangja messzire viszi a szél. Turisták fényképeznek – filmtekercsre, nem digitálisan.

16:00 – Az utolsó óra

Visszaindulok a Nyugatihoz. Egy trafik előtt megállok, veszek egy gyufásdobozt. A kezemben forgatom – tudom, nem vihetem át a jövőbe, de mégis emlék.

17:00 – Visszatérés

A Kronosz Kapu fénye beburkol. A múlt zajai elhalkulnak, a levegő újra tiszta és steril. De a fejemben ott marad a város képe: 1989 nyara, amikor mindenki egyszerre félt és remélt.