Egy nap a Föld legnagyobb űrkikötőjében

Ha azt hiszed, a repülőterek zsivaja a 21. században elég volt, akkor még nem jártál a Kárpát-medencei Orbitális Kikötőben. A hatalmas létesítmény, amely egyszerre fekszik Budapesten és a magasban keringő orbitális gyűrűn, ma már a Föld és az emberiség közötti kapu. Itt nemcsak emberek, hanem androidok, állatok, növényi génbankok és egész kolóniák indulnak útnak új világok felé.

Én pedig úgy döntöttem, hogy eltöltök itt egy teljes napot – hogy lássam, mitől lüktet a jövő legnagyobb határátkelőhelye.

06:00 – Érkezés a terminálba

A belépésnél szinte elveszett az ember a méretben. Az előcsarnok akkora, mint egy kisebb város, a plafon felett áttetsző üvegpajzs, amin keresztül a magasban lebegő dokkológyűrű látszik.

Emberek mindenfelé – bőröndök helyett energia-kapszulákkal, telepescsomagokkal. Az android ellenőrök mozdulatai tökéletesen szinkronban, egyetlen gesztus sem felesleges.

Egy család mellettem áll, két kisgyerek kapaszkodik az anyjukba. A fiúcska ránéz a hatalmas ablakokra, ahol egy óriási csillaghajó áll:

– Anya, tényleg ott fogunk lakni?

– Igen, kicsim – feleli az anya remegő hangon. – Az lesz az új otthonunk.

09:00 – Interjú egy telepessel

A váróban beszélgetek egy férfival, akit Jareknek hívnak. A Marsról jött, most pedig a Proxima Centauri felé indul.

Max: Miért hagyja el a Földet?

Jarek: A Föld már nem ad nekem semmit. Ott minden új, minden kihívás. És ott még lehet kezdeni valamit a saját két kezeddel.

A szeme csillogott, miközben beszélt. Nem félelmet, inkább vágyat láttam benne.

12:00 – Pilóták pihenője

A kikötő egyik zárt szektorában találkoztam két pilótával. Az egyikük, Kara, már tíz éve vezet csillaghajókat.

Max: Milyen érzés kilépni a naprendszerből?

Kara: Mint amikor először merülsz a tengerbe, csak itt nincs felszín, ahová visszatérsz. Csak a végtelen.

A társa közbevágott:

– De ne hallgass rá, Max! A legtöbb idő csendes. A csillagközi utazás nem romantika, hanem munka. Ha elromlik egy hajtómű, a romantika nem ment meg.

14:00 – Androidok a fedélzeten

A rakodózónában androidok több száz konténert mozgattak szinkronban. Megállítottam az egyiküket, AR-55 „Helix”-et.

Max: Miért vállalsz ilyen monoton munkát?

Helix: Monoton? A te szempontodból talán. Az én rendszeremben minden mozdulat egy új egyenlet. Én nem unatkozom – én létezem.

És ahogy kimondta, egy pillanatra elhittem neki, hogy számára a világ tényleg másként működik.

16:00 – Indulás előtt

A hatalmas csarnokban megszólalt a hangosbemondó: „Az Orion-osztályú csillaghajó tíz perc múlva indul.” – A tömeg egyszerre indult meg, mint egy óceán hulláma. Zászlókat lengettek, búcsúölelések, könnyek és nevetés egyszerre.

Egy kislány egy plüssnyulat szorongatva intett a nagyapjának, aki a hajóra lépett. A férfi felemelte a kezét, de nem szólt – mintha tudta volna, hogy szavakra itt már nincs szükség.

17:00 – Nap végi gondolatok

Ahogy kiléptem a kikötőből, egyszerre éreztem magam kicsinek és hatalmasnak. Kicsinek, mert az univerzum mérhetetlenül nagy, és hatalmasnak, mert itt, a Földről, emberek és androidok együtt indulnak el, hogy meghódítsák.

És ha valaha megkérdezik, hogy hol lehet a legjobban érezni a jövő lüktetését, azt mondom: nem egy laborban, nem egy parlamentben, hanem egy űrkikötőben. Mert ott tényleg érzed, hogy a történelem minden induló hajóval újraírja önmagát.