Belépés a csillagok útjára (9.)

Reggel már az indulás különleges volt. Nem a megszokott suli, hanem egy hatalmas üvegkupolás épület a város szélén. Amint beléptünk, holografikus kijelzők lebegtek mindenütt, drónok surrogtak el mellettünk, és egy akkora csillagtérkép fogadott, hogy szinte elveszett benne a szemem. Csak ennyit bírtam kinyögni:

– Ha már a folyosó így néz ki, milyen lehet az űrhajó?

Az első órán bemutatkoztak a kiképző tisztek. Az egyik, egy magas, szigorú nő, azzal kezdte:

– Lesz, aki feladja. Lesz, aki hibázik. De ha együtt dolgoztok, el fogjátok érni a csillagokat.

Hát… köszönjük szépen, rögtön az elején sikerült rám hozni a hidegrázást.

Ezután körbevezettek minket. A szimulátor terem egyszerűen elképesztő volt: egy óriási gömb, benne lebegő ülésekkel. Az edzőpálya pedig úgy nézett ki, mint egy akadályverseny, amit egy őrült mérnök tervezett – mindenből százszor nehezebb verzióval. Oda is súgtam Lunának:

– Ez pont olyan, mint a hétvégi akadálypálya… csak százszor félelmetesebb.

A nap csúcspontja viszont a nullgravitációs gyakorlat volt. Azt hittem, menni fog – végül is mi lehet olyan bonyolult a lebegésben? Két másodperccel később már keresztülrepültem a termen, és úgy csapódtam a plafonhoz, mint egy rosszul irányzott labda. A kiképzők komolyan figyeltek, de a többieknek láttam a szemében a visszafojtott röhögést. Igazából én is nevettem magamon.

Most este fáradtan, de hihetetlenül feldobva ülök itt. Ez csak az első nap volt, de már érzem, hogy ez az út nem lesz könnyű. És valahogy… pont ezért várom még jobban.

A csillagokra nézve csak egy gondolat jár a fejemben: egyszer majd tényleg ott leszünk.