Az első nap a Kiképzőben (9.)

Reggel már az indulás is különleges volt. Nem a megszokott iskolai épületbe mentünk, hanem egy hatalmas, üvegkupolás komplexumba a város szélén. Ahogy beléptünk, mindenhol holografikus kijelzők, lebegő drónok és egy hatalmas csillagtérkép fogadott. Olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Eli persze tátott szájjal nézett körbe, és félhangosan csak ennyit mondott:

– Ha már a folyosó így néz ki, milyen lehet az űrhajó?

Az első órán bemutatták a kiképző tiszteket. Egyikük, egy magas, szigorú tekintetű nő, azzal kezdte:

– Az előttetek álló út nem játék. Lesz, aki feladja. Lesz, aki hibázik. De ha együtt dolgoztok, el fogjátok érni a csillagokat.

Na, hát így kell ráijeszteni az emberre az első öt percben.

A mai nap inkább ismerkedésről szólt. Megmutatták a szimulátor termet (óriási, gömb alakú helyiség, ahol lebegő ülések vannak), és az edzőpályát, ami tele volt furcsa akadályokkal. Eli rögtön azt suttogta:

– Ez pont olyan, mint a hétvégi akadálypálya, csak… százszor félelmetesebb.

Nem vitatkoztam vele.

A legjobb sztori a nap végén történt. Kipróbáltunk egy alap gyakorlatot: „térbeli tájékozódás nullgravitációban” – vagyis egy nagy csarnokban, ahol minden irányban lebegni lehetett. Elsőre azt hittem, könnyű lesz… aztán pár másodperc múlva Eli keresztülrepült a termen, és szó szerint a plafonhoz tapadt. A kiképzők nem nevettek, de mi alig bírtuk visszatartani a röhögést.

Most este kimerülten, de boldogan írok. Tudom, hogy ez csak a kezdet, és minden nappal nehezebb lesz. De az is biztos, hogy ez volt az egyik legemlékezetesebb napom eddig. És ahogy kinézek az ablakon, a csillagokra, egyetlen gondolat motoszkál bennem: egyszer mi is köztük leszünk.