Akadályok után csillagok felé (5.)
3045.08.19
Három nap szünet után újra itt ülök, és bevallom, hiányzott ez az egész naplóírás. A hétvége viszont nem telt unalmasan — sporthétvége volt. És ha van valami, amiben igazán jó vagyok, az a szurkolás.
Persze, azért beszálltam én is pár versenybe. A futásnál még egész jól tartottam magam, de az akadálypályán… nos, ott inkább a többiek szórakoztak rajtam, mint én magamon. Az egyik kötélen majdnem fejre estem, de végül valahogy átjutottam. A végén még együtt nevettünk rajta.
Lunát látni, ahogy küzd, az külön élmény volt. Nem adta fel, még akkor sem, amikor látszott, hogy nem könnyű. Azt hiszem, ezért bírom őt annyira: mindig van benne kitartás.
Most viszont újra vissza a suliba. És persze a téma mindenütt ugyanaz: a jövő héten induló űrutazási kiképzés. A folyosón, a menzán, még a holo-táblákon is erről suttognak.
Én meg egyre csak azon pörgök, hogy milyen lesz az első nap. Lesz-e szimulátor, tényleg kipróbálhatjuk-e a nullgravitációt, és kapunk-e saját űrruhát. A legnagyobb kérdés pedig: tényleg készen állunk?
A sporthétvégén megtanultam valamit: ha el is rontasz egy akadályt, mindig fel lehet állni, és továbbmenni.
Lehet, hogy pont erre kell majd emlékeznem, amikor belépünk a kiképzőcsarnok ajtaján.
