A végzet kapujában – Mohács, 1526. augusztus 24. (Teljes)

Amikor a Kronopod fénye kialudt és a lábam megérintette a földet, hűvös, nyirkos hajnal fogadott. A dátum: 1526. augusztus 24. A mohácsi síkság peremén álltam, néhány nappal a történelem egyik legtragikusabb csatája előtt.

A nap még alig derengett, de a magyar táborban már mocorgás volt. Sátrak százai sorakoztak, a földön szalmával bélelt fekhelyek, amikről katonák keltek fel álmosan. A füstölgő tűzrakások fölött edények lógtak, bennük híg leves vagy darabos kása főtt. A levegőt keverve egyszerre volt jelen a vas szaga, a füst és az emberi fáradtság.

Egy kisebb sátorban misét tartottak. Katonák térdeltek rozoga padokon, keresztet vetettek, és pap csendesen könyörgött a győzelemért. Arca feszült volt, szavai inkább vigasztaltak, mint lelkesítettek. Az emberek szemében egyszerre láttam hitet és félelmet.

Ahogy a nap feljebb kúszott, a tábor lassan élettel telt meg. Katonák élesítették kardjaikat, páncélokat olajoztak, lovakat itattak a közeli pataknál. Egy csoport fiatal zsoldos nevetve mesélt egymásnak, próbálták elnyomni a szorongást hangos szavakkal.

Később beszéltem egy falusi férfival is, aki szekérrel érkezett. Lisztet, szalonnát és bort hozott, amit cserébe néhány garasért és katonai védelemért adott. Arcán a fáradtság és a félelem látszott – tudta, hogy a közelgő viharból ő és a családja sem maradhat ki.

Dél körül a tábor már zsibongott. A nemesek sátrai körül fegyveres őrök álltak, belül pedig parancsokról, stratégiákról vitáztak. Hallottam, ahogy egyikük a török túlerejéről beszélt, másikuk pedig a csodát várta.

A köznép között azonban inkább a mindennapok uralkodtak. Katonák kártyáztak egy szekér árnyékában, mások hangszeren játszottak, néhányan bort osztottak. A remény és a félelem különös elegye lengte körül a síkságot: mintha mindenki tudta volna, hogy a sorsuk hamarosan beteljesedik, mégis ragaszkodtak a hétköznapokhoz.

A nap melegedett, a tábor poros lett, a katonák izzadtak a páncélok alatt. A lovak nyugtalanok voltak, mintha ők is érezték volna a közelgő vihart. A beszélgetések egyre halkabbak lettek, a nevetések elhaltak. A katonák gyakrabban néztek az égre, a horizont felé, ahol a törökök táborát sejtették.

Egy csoport fiatal harcos köré gyűltem, akik egymás között arról beszéltek, mi lesz, ha visszatérnek a falujukba. Egyikük azt mondta: „Ha Isten megsegít, szeptemberben már az aratást is befejezem.” A többiek bólogattak, de a szemükben ott volt a bizonytalanság.

Amikor a Kronopod kijelzőjén közeledett a 17:00, a szívem összeszorult. Tudtam, hogy két nappal később ez a tábor vérbe és romba dől. Tudtam, hogy sokaknak, akikkel ma beszéltem, nem lesz több holnap.

Még egyszer végignéztem a táboron: a sátrakon, a fáradt katonákon, a lovakon, a reményt és félelmet őrző embereken. Aztán a Kronopod fénye körbevett, és visszatértem 3045-be.

De velem maradt az érzés: a történelem néha nem a nagy pillanatokban, hanem a csendes várakozásokban mutatja meg az igazi arcát. 1526. augusztus 24. ilyen nap volt.