A szabályok ellen – Beatles, 1966. augusztus 29. (Teljes)

Amikor ma hajnalban kiléptem az időkapuból, a Kronopod kijelzőjén ez állt: 1966. augusztus 29., San Francisco – Candlestick Park. A város még álmos volt, a stadion azonban már éledezett: árusok pakoltak, fiatalok próbáltak belesni a kapuk mögé, és mindenki érezte, hogy ma valami különleges történik.

Délelőtt – a rajongók árnyékában

Egész nap a stadion környékén sétáltam. Találkoztam egy tinédzser lánnyal, Susan-nel, aki transzparensre festette: „Paul, marry me!”. A szeme csillogott, és azt mondta:

– „Ez lesz életem legnagyobb napja. Ha csak egyszer láthatom őket élőben, már boldogan halok meg.”

Egy árus közben viccelődve kínálta a hotdogokat: „Vegyél kettőt, amíg még meleg! Ez az utolsó Beatles-buli, örök emlék lesz!” – és tényleg, valahogy mindenki sejtette, hogy ez nem csak egy koncert.

Délután – a Kronopod jelez

Ahogy közeledett a délután 5 óra, a Kronopod rezegni kezdett. A kijelző villogott: VISSZATÉRÉS SZÜKSÉGES.

A szívem hevesebben vert. Tudtam, hogy ha most belépek, soha nem leszek tanúja a koncertnek, amiről évtizedekig beszélnek majd. A kezem a készüléken volt, de végül egyetlen mozdulattal kikapcsoltam a jelzést.

Ez volt az első alkalom, hogy megszegtem a szabályt. Éreztem a veszélyt – de a vágy, hogy lássam és halljam a Beatlest, erősebb volt.

Este – a történelem színpadán

Amikor a nap lebukott, a Candlestick Park fényárban úszott. A tömeg üvöltött, sikított, transzparenseket lengetett. A Beatles a színpadra lépett, és minden más zaj elnémult.

John, Paul, George és Ringo – négy fiatal, akik megváltoztatták a világot. A hangosítás recsegett, a dalokat alig lehetett hallani a sikításoktól, de nem számított. Ott álltam tízezrekkel együtt, és tudtam: ez a történelem.

Játszották a Rock and Roll Music-ot, a Yesterday-t, és végül a Long Tall Sally-t. Lennon viccelődve odaszólt: „Ez lesz az utolsó koncertünk, jó szórakozást!” – és a közönség nevetett. Senki sem gondolta, hogy igazat mond. Én viszont tudtam.

Éjfél – a visszatérés

A koncert után a stadion lassan kiürült. A fiatalok sírva, nevetve, énekelve vonultak haza. Susan odajött hozzám, és azt mondta: „Ez volt életem legjobb napja. Bárcsak soha ne érne véget.” – majd eltűnt a tömegben.

Éjfél felé a Kronopod újra rezegni kezdett, most már erősebben, sürgetően. A kijelző vörösen villogott: VESZÉLY – IDŐTÚLLÉPÉS. Nehéz szívvel, de tudtam, nem maradhatok tovább. Utoljára még visszanéztem a stadionra, amely ma este a zene örökkévalóságát őrizte, aztán beléptem a kapuba.

Visszatértem 3045-be – de más emberként. Ma először szegtem meg a szabályokat. És bár tudom, hogy ennek következményei lesznek, egyet biztosan állíthatok: megérte.