A nap, amikor lifttel mentem az űrbe🚀

Először álltam be a Pacifica Space Elevator üvegkapszulájába – egy gigantikus űrliftbe, ami a Föld felszínéről közvetlenül a geostacionárius pályára visz fel. A beszállás olyan volt, mintha egy plázában léptem volna be egy panorámaliftbe… csak éppen ez a lift 36.000 kilométert tett meg felfelé.

Az indulásnál még hallottam a város zaját, a kikötőben a gyerekek nevetését, aztán ahogy a kapszula elvált a talajtól, lassan minden elnémult. Egyre kisebbek lettek a házak, a folyók, a kontinensek, míg végül a Föld teljes gömbként ragyogott alattam. Az utasok egyszerre némultak el: nem a félelemtől, hanem attól a felismeréstől, hogy egy bolygó mostantól nem csak otthon, hanem kilátás is.

A kapszulában közben mindenféle „kényelem” volt: kávéautomata, interaktív hologram, sőt, egy idegen nyelveket oktató AI is, ami felajánlotta, hogy megtanít nekem jupiterei dialektusokat (ami körülbelül úgy hangzott, mintha valaki búvárfelszerelésben énekelne).

A legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor áthaladtunk az ionoszféra rétegén, és a lift falán keresztül látszott, ahogy a sarki fények hullámoznak körülöttünk. Mintha maga a világ mutatta volna meg a titkos fényshow-ját.

Amikor megérkeztünk a pályaállomásra, a személyzet csak annyit mondott:

„Üdv az űrben. Köszönjük, hogy velünk utazott. A visszaút indul minden egész órában.”

És én ekkor jöttem rá: az űr többé nem kiváltság vagy álom. Csak egy új irány, egy új emelet a végtelen házban, amit univerzumnak hívunk.

Lia voltam, és legközelebb talán arról írok, milyen a „földszintről” visszajönni. 😉