A kiképzés pénteken véget ér (11.)
3045.08.28
Az elmúlt két napban minden teljesen megváltozott a Kiképzőben. Tegnap, szerdán, a tiszt kimondta azt a mondatot, amitől mindenkinek megállt a levegő a tüdejében:
– „A kiképzés pénteken véget ér. Hétfőn ugrás lesz. Valódi.”
Egy pillanatra tényleg lefagyott mindenki. Én reflexből csak annyit suttogtam:
– Ez most komoly?
Persze, hogy komoly volt. Azóta nincs más téma a folyosókon. Mindenki találgat: hová megyünk, mennyire lesz veszélyes, és vajon vissza is jövünk-e.
Ma, csütörtökön, jöttek a próbák. Az egyik egy szimulált időkapu-terem volt. Kaptunk egy saját kódot, amit hibátlanul kellett beírni a konzolba. Ha elrontottad, vörösen villogott az egész terem, és kizárt.
Na, kitalálod, ki írta be fordítva? Pontosan. Én.
Az egész terem vörösben úszott, mire a kiképző rám nézett, és ennyit mondott:
– „Ha hétfőn is ezt csinálod, ott ragadsz az időkapun kívül.”
A többiek majdnem megfulladtak a nevetéstől, én meg csak vigyorogtam. Legalább kicsit oldottam a feszültséget.
Délután szinkronizációs gyakorlat volt: egyszerre kellett mozognunk, mintha egyetlen ember lennénk. Az első próbálkozás totális káosz volt. Mindenki összevissza kapkodott, mintha egy rosszul programozott droidcsapat lennénk. De másodjára… valahogy összeállt. Egy pillanatra tényleg éreztem, hogy működik. Hogy együtt képesek leszünk rá.
Most este a kiképzőépület ablakából nézem a csillagokat. Pár nap múlva tényleg átlépünk a kapun. Ez nem holoszimuláció lesz, nem gyakorlat, hanem az igazi. És bár félek, és tudom, hogy hibázni is fogok még… egyre biztosabb vagyok benne, hogy képesek leszünk rá.
Mert ha együtt indulunk, nem állíthat meg minket semmi.
