A bejelentés (10.)
3045.08.26
Ma olyan hírt kaptunk, amitől egyszerre lettem eufórikus és libabőrös: péntekig tart a kiképzés… és hétfőn már tényleg ugrunk. Nem holoszimuláció, nem gyakorlóprogram, hanem valódi időutazás.
Reggel minden a megszokott gyakorlattal indult: nullgravitációs lebegés, páros orientációs feladatok, és csapatmunka-tesztek. Persze, hogy sikerült beakadnom egy lebegő kapuba, és úgy forogtam, mint egy rosszul kilőtt drón. A többiek szakadtak a röhögéstől – én is. Addig legalább könnyűnek tűnt a nap.
Aztán belépett a kiképző tiszt. Nem kellett sok szót vesztegetnie:
– A kiképzés pénteken véget ér. Hétfőn ugrás lesz. Valódi.
Abban a pillanatban tényleg minden elnémult. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, mintha már most átszakadtunk volna az időkapun. Csak egyetlen szót bírtam kipréselni:
– Ez most komoly?
Komoly volt.
Délután a folyosón mindenki ugyanazt kérdezgette: Hová ugrunk először? Csak percekre megyünk, vagy hosszabb lesz? A jövőbe vagy a múltba lépünk át? És persze ott a legnagyobb kérdés: mi van, ha valami félresikerül?
Most este az ágyamon fekszem, a plafont bámulom, és azon gondolkodom: vajon tényleg készen lehet állni az ismeretlenre? Nem tudom a választ. De azt igen, hogy akármi történik hétfőn, én ott akarok lenni.
És ott is leszek.
