1945 nyara, Budapest (teljes)

Szerző: Zed Chronos

Ma hajnalban, mikor a Kronopod kék fénye felragyogott, tudtam, hogy nem egy könnyű utazás vár rám. 1945. augusztus 22. – alig három és fél hónappal a háború befejezése után, egy megtépázott Budapest közepébe érkeztem meg.

Az első pillanat, ami megcsapott, a csend volt. Nem az a nyugalmas, hajnali csend, hanem egy olyan, amely mögött ott bujkált a romok zaja, a szétlőtt házak emléke. A hidak közül szinte mindegyik hiányzott, a Duna partján törmelék és félbeszakadt életek.

Ahogy a városban jártam, mindenütt túlélők nyomait láttam. Asszonyok álltak hosszú sorokban, vízért várva a kutaknál. A piacokon apró standoknál próbáltak kereskedni: egy darab szappanért kenyeret, egy kabátért krumplit cseréltek. A férfiak sokszor katonai bakancsban jártak, amit még a háború után hagytak rájuk, a gyerekek pedig papírból gyúrt labdával kergetőztek az omladozó házak árnyékában.

Délelőtt részt vettem egy imán és hálaadó misén, amelyet a romok között tartottak. Az emberek arcán könnyek csillogtak, de nem a félelemtől – hanem attól a különös, törékeny reménytől, hogy talán mostantól minden más lesz. Hallgattam a pap szavait: nem díszes templomban, hanem egy félig romos épület egyik épen maradt termében. A falakon lyukak, az ablakon ponyva, mégis mindenki csendben imádkozott.

Dél körül végigsétáltam a belvároson. Láttam, ahogy egy férfi kis kézikocsin téglát tol, hogy új falakat emeljen. Egy idős asszony mesélte, hogy minden nap ugyanabba a házba jár, ami teljesen kiégett – hátha egyszer még talál valamit, ami emlékezteti az életükre, ami elenyészett.

A délután különösen megérintett. A nap sugarai a törmelék között átszűrődve szinte aranyként ragyogtak. Egy kis térre érve gyerekek énekeltek – népdalokat, amiket talán még a szüleik tanítottak nekik. Az emberek leálltak, hallgatták őket, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a romok között is megszületik valami új: a remény közös hangja.

Amikor a Kronopod jelezte, hogy lassan készülnöm kell a visszatérésre, nehéz szívvel indultam a kijelölt pontra. A város, amit láttam, fájdalmas volt, de ugyanakkor felemelő is: mert a romok közül nemcsak por és hamu maradt, hanem egy olyan erő, amit sem bomba, sem háború nem tudott elpusztítani – az élethez való ragaszkodás.

17:00-ra visszatértem 3045-be. A jövő városának fényei fogadtak, de a mai nap emlékei velem maradnak. És ha valamit hazahoztam, az az, hogy mindig van út előre – még a legmélyebb romokból is.